PROLÓGUS

Higgyenek nekem. Az igazságot akarom megírni, úgy, ahogy azt jómagam is átéltem.

Hogy mit jelent az inkvizítor? Sokan azt válaszolnák: mutánsok irtója, eretnekek pörölye, idegenek ostora, boszorkányvadász, kínzómester. A valódi válasz azonban: az igazság kutatója, bármily iszonyatos legyen is az az igazság.

Az Ordo Malleus tagjaként én már titkos inkvizítor vagyok. Ám az igazság, amiről le kell rántanom a leplet, még a mi tiszteletreméltó rendünk tagjai által ismerteknél is mélyebb, és sötétebb titkok feltárásával jár.

A történetemben találnak egy beszámolót az utazásról, amit egyenesen az Iszonyat Szemébe tettem. Nem is szólva behatolásomról a Császár tulajdon tróntermébe, éjjel-nappal gondosan őrzött palotájában a Földön, amit maguk talán hihetetlennek tartanak, de nekem sikerült.

Igen, sikerült - és akkor rádöbbentem, hogy a Császárnak még saját maga előtt is lehetnek titkai szilánkokra hasadt agyában; persze elképzelhető, hogy maguk ezt sem hiszik el. De ez a helyzet. Ha kell, megesküszöm rá.

A történetem egy szunnyadó veszedelemről szól, ami talán az emberekben magukban lapul.

Esetleg Önökben is, bár ha így van, kétlem, hogy tudnának róla.

Egy olyan galaxisban, ahol több mint egymillió világ ad otthont emberi lényeknek - vagy az emberi lények különféle változatainak -, és ahol ez a sokaság csupán a világok jéghegyének csúcsa, és ahol ez a szörnyűséges jéghegy maga is a Káosz mélységes óceánjában úszik, sokféle titoknak kell lennie. És ugyanakkor: titkok őrzőinek, titkok árulóinak, titkok felfedezőinek. Az egész univerzum titkok szövevénye, melyek közül nem egy borzalmas és iszonyú. Birtokába jutni egy titoknak nem áldás, nem rejtett drágakő. Inkább lehet az ilyesmit egy ékköves szelencében leselkedő mérges varangyhoz hasonlítani.

Nekem azonban most ki kell nyitnom ezt a dobozt, hogy egy pillantást vessenek a tartalmára. El kell árulnom a titkomat, vagy legalábbis annyit, amennyit tudok róla.

Higgyenek nekem.

Nekem! Énnekem! Elég furcsa, hogy egy titkos inkvizítornak így föl kell fednie saját kilétét. A magától értetődő biztonsági megfontolásoktól eltekintve, ugyan ki kételkedhet benne, hogy milyen hatalmas fegyver lehet egy igazi név? Mi másért folyamodnak a démonok a legnyakatekertebb trükkökhöz, csak hogy ne kelljen tulajdon áruló ajkukon kiokádni valódi nevüket? Mert például aki ismeri Thlyy'gzul'zhaell nevét, az magához kötheti és megidézheti ezt a fekete lelkű szörnyet... persze csak addig, amíg Thlyy'gzul'zhaell fölül nem kerekedik; mert akkor jaj az oktalan démonidézőnek! Persze egy rosszindulatú démon örömmel ad felvilágosítást rivális társa nevéről...

Bár nem vagyok démon, jómagam is a csontjaimban érzem, hogy ostobaság lenne nyakra-főre hivatkozni a nevemre a tulajdon számmal; a végén még engem idéznének meg és kötnének magukhoz ellenséges, bár emberi erők. Ezért az énből a történetemben ő lesz. Én, Jaq Draco, úgy fogom elmesélni Jaq Draco történetét, mintha valami türelmesen szemlélődő légy volnék a falon, és betáplálom ebbe az adatkristályba Jaq Draco élményeit, hátha majd egyszer a Malleus vagy az Inkvizíció valamelyik nagymestere bizonyítani tudja jelentésem igazát, és elszánja rá magát, hogy lépéseket tegyen az ügyben.

Maguk ebben az esetben (bárkik is legyenek, bárhol és bármikor) talán egy eligazítás részeseiként olvassák a szavaimat, valami öngyilkos küldetésre készülve.

 Üdvözöllek hát - inkvizítortárs, űrgárdista parancsnok, Titkos Nagymester, akárki légy is.

Először röviden be kell mutatnom Jaq Draco útitársait, akik nélkül kétségtelenül kudarcot vallott volna. Hárman voltak: Ey'Lindi, az orgyilkos, Vitalij Gugol, a navigátor, és Zhord. (A kis Zhord, a zömik; ne nézzék le ezt a vakmerő, találékony félembert, ne csúfolják ki bohókás hóbortjai miatt!) Mikor Draco ennek a három társának a kíséretében leszállt Sztálindrómon, független kereskedőnek álcázta magát; gyakran használta ezt az inkognitót. Gugol volt a pilótája; Zhord a fedélzeti mérnöke. Ey'Lindi látszólag a kereskedő ágyasa volt, bár valójában... elvégre egy titkos inkvizítornak szüksége van egy titkos orgyilkosra, nemde?

Ekkortájt a világegyetem egyik legcsúfabb mérges varangya készült előugrani a szelencéjéből, egy Harq Obispal nevű, jóval közismertebb inkvizítor energetikus böködésének hatására. Draco éber őrséget tartott, nehogy valami varangyivadék észrevétlenül meghúzódva életben maradjon. Ezen kívül persze Obispalt is figyelte, amiről Obispalnak voltaképpen nem lett volna szabad tudnia, bár kétségkívül örült volna a nézőközönségnek, hiszen Obispal igazi előadóművész volt...